A szerelem parazsában perzselték meg az őrülten szerelmes szívét,

s az én perem köztük magányos perem – most, hogy a szenvedély lángra lobbant.

Könnyeim és elsorvadásom a vágyakozás tűzvészét hirdetik,

s köztük még a kifosztatásom is megédesült, bár az elfordulás hosszan tartott.

Ó, karavánvezető, tedd röviddé az utam,

s Istenre kérlek, utazz szívemben a Legfelsőbb Társig.

S ha a Kedves ragyogása eléd tárul, verd fel sátrad al-Aqíknál,

s hagyd, hogy a közelhozottak közbenjárjanak – hátha a Kedvesem kegyes lesz.

Vidd e szerelmes adóst a nemesek küszöbére;

hátha megkönyörülnek szenvedélyemen s ütemesen hulló könnyeimen,

s elfogadnak hibám ellenére is, ott, a magasztos állomáson,

s egyesülésük elűzi gyötrelmem, és a vízhez érés megédesül.

Ó, as-Síb szomszédai, tartsatok ki e szegény mellett;

lágyuljatok el, könyörüljetek ősz hajamon – íme, könnyeim záporoznak.

Fordítsátok el tekinteteteket bűnömről, mert ama hatalmas megbocsátás által

oly sokan elnyerték már a közelséget és láncaik lehullását.

A szerető imája a Kedvesért, a megnyilvánult béketükrön;

köszöntse őt Uram ezzel véget nem érő boldogságban,

s áradjon szabadon adott bősége a nemes Háznépre,

s a hálás ivónak adassék meg a teljesség az egész létezésben.