Ó, te, ki látod könnyeim, miként áradnak, mint a szűnni nem akaró eső

két szememből, míg testemen mutatkozik a kór

Ne csodálkozz, még ha olyanná válok is, mint az élettelen romok

egy gazella miatt a rónán, a bán-fák és a hegy között

Megengedte vérem ontását a szent hónapok alatt

s csodáld hát sorsom, mert soha nem voltam én olyan

Ki félte volna a bajt, még ha kezet is nyújt felém

de a szerelem süketté tett, s szavaim hiába hangzottak el

A végzet egy fiatal gazella szemével terített le oroszlánt

ó, róna lakója, mentsd meg a sűrű bozót lakóját

Kedvesem támadt szívemre pillantása számtalan nyilával

s ott hagyott engem, megfosztva minden útmutatástól

S midőn eltalált, s nyila megtörte állhatatosságom

tagadtam a sebet, s elrejtettem a nyílvesszőt szívemben

Mert a kedvestől kapott sebek nem okoznak nékem fájdalmat

s valahányszor felkel az én holdam, az égi hold elrejtőzik

Hosszúra nyúlt az érte való tűnődés és virrasztás az éjszakában

övé a lelkem, a vérem, a hallásom s a látásom

Ó, te, ki dorgálsz szerelmemért, holott a vágy maga a végzet

ha elemésztett volna e sóvárgás, nem dorgálnál s nem feddnél